AHOGY EGY ÉDESANYA MEGÉLTE A DIAGNÓZIST: ISTEN HOZOTT HOLLANDIÁBAN



írta Emily Perl Kingsley

“Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy milyen élmény egy rokkant gyermeket nevelni – megkérnek, hogy segítsek olyan embereknek megérteni és elképzelni, hogy milyen érzés lehet, akiknek nem volt része ebben az egyedülálló élményben Ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor az ember kisbabát vár - olyan, mintha egy mesebeli nyaralást tervezne – Olaszországba. Vesz egy csomó útikönyvet és csodálatos terveket sző. A Colosseum. Michelangelo Dávidja. A velencei gondolák. Megtanul esetleg néhány hasznos kifejezést olaszul. Az egész olyan izgalmas! Aztán, hónapok hosszú várakozása után végre eljön a nagy nap! Becsomagol és elindul. Néhány óra múlva landol a repülőgép. Bejön a légiutaskísérő és ezt mondja: „Isten hozta önöket Hollandiában.”

"Hollandiában?!?" kérdezi az ember. "Hogy érti azt, hogy Hollandiában?? Én Olaszországra iratkoztam föl. Nekem most Olaszországban kellene lennem! Egész életemben arról álmodoztam, hogy Olaszországba megyek!” De a járat útiterve megváltozott. Hollandiában szálltak le és ott kell maradniuk. Az a legfontosabb, hogy észben tartsuk, nem egy borzasztó, undorító, mocskos helyre vittek bennünket, ami tele van fertőző betegségekkel, éhínséggel és rendellenességekkel. Egyszerűen máshova mentünk. Ezért az embernek el kell mennie és új útikönyveket vennie. És meg kell tanulnunk egy teljesen új nyelvet. És találkozunk egy csomó olyan új emberrel is, akikkel egyébként nem találkoztunk volna. Egyszerűen egy másik hely. Lassabb, mint Olaszország és kevésbé fényes és csillogó, mint Olaszország. De miután ott volt az ember egy darabig és utoléri magát, körülnéz ... és elkezdi észrevenni a szélmalmokat Hollandiában ... és meglátja, hogy Hollandiában vannak tulipánok. Sőt, Hollandiában vannak Rembrandtok. De mindenki, akit ismerünk, el van foglalva azzal, hogy Olaszországból jön és oda megy ... és mindenki azzal dicsekszik, hogy milyen jó volt neki ott. És az ember az élete végéig azt fogja mondogatni, hogy „Igen, nekem is oda szólt a jegyem. Én is azt terveztem.” És az ebből eredő fájdalom soha, de soha, de soha nem fog elmúlni ... mert ennek az álomnak az elvesztése nagyon, nagyon nagy veszteség. De ... ha az egész életünket azzal töltjük, hogy azon kesergünk, hogy nem jutottunk el Olaszországba, akkor lehet, hogy soha nem szabadulunk fel arra, hogy élvezhessük azokat a nagyon különleges és csodálatos dolgokat ... amik Hollandiában vannak.”

[Megjegyzés: A szerző, Emily Perl Kingsley az „Isten hozott Hollandiában”-t 1987-ben írta. Már a műsor legelejétől kezdve írt a „Szezám utcának” jeleneteket. Mikor fia, Jason 1974-ben Down szindrómával született, Emily és a férje, Charles aktivisták lettek, és tevékenységük során a nyilvánosságot oktatják és anyagokat fejlesztenek Jason és más sérült gyerekek számára, a bennük rejlő lehetőségek kiteljesítésére. Mikor megkérdezték Emilytől, hogy szerinte miért van olyan sok emberre hatással az „Isten hozott Hollandiában”, így válaszolt: „Egy elveszett álomról szól. Bármely elveszett álomról. Bármi eltérésről az eredeti tervtől. Arról szól, hogy normális dolog a veszteség fájdalmát tovább érezni; hogy a fájdalom jogos. Arról szól, hogy joga van az embernek csalódottnak lenni, és ennek tudata felszabadít arra, hogy továbblépjünk, és élvezzük azt, amit azért mégiscsak kaptunk.”]



© 2017 TurnerSzindroma.hu