A fordítás a „Turner Syndrome Support Society (UK)” engedélyével készült
KÉT NŐ TÖRTÉNETE
A szüleim elhatározták, hogy ikertestvéremmel együtt elvisznek egy gyermekorvoshoz. 14 éves korunkhoz képest mindketten igen alacsonyak, kicsik voltunk, és nem kezdtünk még el nőiesedni és menstruálni. Természetesen a szüleim kicsit aggódtak e miatt, így megkezdődtek az orvos látogatások az ügyben, hogy kiderüljön mi a baj velünk.
A családom Új-Zélandról Bangkokba, Thaiföldre költözött, és itt történt az, hogy a nővéremet és engem is Turner Szindrómával (vagy TS) diagnosztizáltak. Szerencsére egy nagyon kedves gyerekgyógyásszal kerültünk kapcsolatba, aki megkérte a teszteket és elkezdte a hormonpótló terápiát. Amikor azon az emlékezetes napon kifelé mentünk a kórházból, hogy elérjük a buszunkat haza, azt mondtam anyunak: „Nos, akkor ez engem extra különlegessé tesz, nem igaz?” Ő szorosan átölelt és a könnyein át azt mondta: „Igen, egészen bizonyosan.” Ez egy olyan pillanat volt, amire a mai napig örömmel emlékezem. Anyu, az ikertestvérem és én együtt haladtunk, elmerülve gondolatainkba, és azon tűnődtünk, mit fog mindez jelenteni.
A szüleim ezután elkezdtek információkat gyűjteni és kérni mindarról, amit a TS-ről tudni lehetett, és csak több hónap után tudták meg, milyen különleges is a testvérem és én. Ikertestvérekként TS-s lenni igen ritka jelenség, soha nem fog a csodálkozásom e miatt alábbhagyni. A testvéremmel közel állunk egymáshoz, és ahogy felnőttünk, mindig nagyra értékeltem, hogy van valaki, akivel megoszthatom az örömeimet és bánataimat. Azt is értékeltem, hogy volt valaki, aki emlékeztetett, hogy vegyem be a tablettáimat.
Új-Zélandon, ahol születtünk, korán problémánk volt azzal, hogy az étel bent maradjon. Az orvosok azt javasolták anyunak, hogy krumplit és szószt adjon nekünk, és teljesen világos, hogy nem tudtak a TS-ről. Végül is mindketten kinőttük a hányós időszakot, de utána meg elkezdtek a fülgyulladásos problémák megjelenni, már kisgyermekkorunkban. Mindkettőnknek számos fülgyulladása volt, a nővéremnek pedig tubust is tettek be, amikor 7 éves volt. Nekem nem voltak annyira súlyosak a problémáim, ezért nem volt műtétem, de most ennek szenvedem is a következményeit! A testvéremnek csak egy működő veséje van, amíg nekem patkóvesém van, ami azt jelenti, hogy nagyon sokat kell innom! A testvérem szemüveget vagy kontaktlencsét hord, de nekem megvan az a szerencsém, hogy egyáltalán nincsenek szemproblémáim.
Én most ápolóként dolgozom egy kórházban az Egyesült Királyságban (UK). Az ápoló képzésemet 1994-ben kezdtem Új-Zélandon, és azt mondták, hogy nem lesz semmi gondom nővérként dolgozni. Azt mondták, az egyetlen problémám az alacsony méretem lehet, és így az emeléssel lehet bajom. A képzés nagyon nehéz volt, és elég nehéznek találtam elvégezni az összes szükséges feladatot, de végül levizsgáztam és elvégeztem a főiskolát 1997-ben. A testvérem is főiskolára ment, közgazdászként végzett Új-Zélandon; jelenleg tovább tanul, hogy mester diplomát szerezzen könyvtár szakon. Szeretem a munkámat, és kihívásnak találom időnként, de megvannak a magam megoldásai arra, hogy a fizikai korlátaimat leküzdjem. Az ápolói munka matematikai oldalát igenis nehéznek találom, de kapok segítséget, mert mások leellenőrzik a számításaimat.
A mi történetünk feltétlenül bizonyítja, hogy valóban nincsenek korlátai annak, amit egy nő TS-el meg tud tenni. Szeretném azt gondolni, hogy az én tapasztalataim és életem ösztönözni fogja azokat a nőket, akik szeretnének ápolói pályára menni. Ha én meg tudom tenni, akkor hiszem, hogy mindenki meg tudja tenni, TS-el vagy anélkül! Hajrá! Ha van valami, amit meg akarsz csinálni, akkor semmi nem állíthat meg abban, hogy elérd az álmaidat és a szíved vágyát.
A történet a: „Turner Syndrome lifelong guidance & support, (2nd edition)” kiadványban jelent meg, melyet a „Turner Sydrome Support Society (UK)” adott ki 2008-ban.